A hétvégi ház titka

Üdv, lelkes Olvasó! 

Engedd meg, hogy az „1foto -1video-1story” irodalmi blog bemutassa legújabb írását! Remélem, hogy ezen a héten is vagy egy kis mosolyt csalok az arcodra, vagy szórakoztat az elbeszélés, vagy elgondolkodsz az olvasottakon, vagy érdekesnek találod a leírásomat.

Kellemes időtöltést kívánok e sorok, fotók, videók között!

 

A hétvégi ház titka

 

  Elbeszélések sorozat (3.)

Reggel  5 óra múlt. A harmincas évei  közepén járó fiatalember kinyitotta a szemét.  A fényt szoknia kellett az előző napi „parti” után. Minden porcikája fájt. S nem csak a macskajaj miatt hasogatott a feje.  A verandán ébredt.  A kerti asztalra borulva töltötte az éjszakát… Először fogalma sem volt, hol van. A lábakon álló pici házak között meglátta a Tiszát… Tisztulni kezdtek az emlékek…

Tegnap volt a 20 éves általános iskolai osztálytalálkozójuk. 20 éve nem járt a kisvárosban, ahol született, s a gyermekkorát töltötte. Először el sem akart jönni… Tudta, majd kérdezgetni fogják, mi történt vele a két évtized alatt, mivel foglalkozik, mire vitte, van-e saját családja… S bár ismerte a mondást, „messziről jött ember azt mond, amit akar”, nem akart hazudni korábbi osztálytársainak. Közülük néhányan a barátai voltak. Milyen kár, hogy a távolság és az idő széttépte e kapcsolatokat…  A hezitálás – jöjjön, vagy maradjon – szembenézésre késztette.

Igen, nincs mire büszkének lennie. Noha nem tanult rosszul, a középiskolában a szorgalom elfogyott… Érettségije van ugyan, de semmi több… Van munkája, s ez ma nem kis dolog, de maga is unja, mikor beszél róla. Fizetéséből elhúzza egyik hónaptól a másikig. Néhány kapcsolaton túl van már. De egy csődtömegnek tartotta magát. Azt érezte, semmi, de semmi olyat nem tett, amire egy kicsit is büszke lehetne…

Aztán anyja unszolására végül mégis eljött. Rengeteg kaja és pia volt. S nem is fogadták vesztesként, amitől főleg tartott… Felelevenítették gyermekkoruk csínyjeit, elmesélték a nagy sztorikat. S ennek köszönhetően sokat nevettek. Késő estére a társaság feloszlott egy 5-6 fős magot nem számítva…

Ez a néhány ember fogta a maradék ételt és italt, s Kata javaslatára lementek a Tisza partjára az ő hétvégi házához. Kata nem volt az osztálytársuk, de a férje igen… Ott tovább folyt a szesz, s ennek köszönhetően ébredt ott, ahol a hajnal lelte…

Felállt. Nyújtózkodott, hogy a végtagjaiba visszatérjen a vérkeringés.  Tett néhány lépést a kert felé. Körül nézett. Valahogyan furcsán ismerősnek tűnt a kis ház, a kert. S nem az előző estéről, hisz a sötétben aligha láthatta rendesen. 

A kert közepén terpeszkedett egy diófa. Szórakozottan simította meg a kérgét. Aztán a keze megállt, a lélegzetével együtt. A fába egy szív volt belekarcolva két betűvel a közepén. Már pontosan tudta, hogy már járt itt korábban.

Mögötte megszólalt egy vidám hang. Katáé.

-          -  Szóval rábukkantál a közös titkunk emlékére!

A fiatalember megperdült. Habogott. Nem tudta, mit válaszoljon…  A szőke mosolygós kékszemű, porcelán bőrű  karcsú nőben nem ismert rá a 20 évvel fiatalabb barna, pattanásos fogszabályzós, szemüveges kis dagi  kamaszra… 

Igen, ez az a Kata a B osztályból, akit mindenki csak a ronda dagi csajnak csúfolt. Akivel együtt mutatkozni fiúként kettesben egy hatalmas égés volt. Igen. Ez ő. A nő fesztelenül hozzá érintette a kezét, az övéhez, mely a kérgen a szívet simította épp. S kérdezte:

-           -  Emlékszel, hogyan született ez a bevésés?

A férfi bólintott. 

-      - Persze…  De rád, nem ismertem... Az egyszer holtbiztos. Ha a férjed nem lett volna a legjobb barátom, kísérletet tennék az elcsábításodra…

A nő nevetett. Lekuporodtak mindketten a fa tövébe…

-      - Sokat köszönhetek neked, - mondta a nő csendesen. – Mikor elszöktem az iskolából a sokadik csúfolódás után azon az októberi napon, komolyan gondolkodtam, nem megyek vissza többé. Mikor el kezdtek keresni, itt az üdülősoron találtál meg a könnyektől fuldokolva... Ennek a háznak a kertjében. Azért itt, mert ennél találtam nyitva a kertkaput. S tudtam, az éjszaka hideg lesz, s meg kell húznom magam valahol… Határozottan megfogtad a kezem, s kijelentetted, haza kell mennem, mert a szüleim várnak. Nem kell hallgatnom a sok hülye idiótára, aki nem látja a kedves humoros lányt bennem, aki még okos is, és isteni sütiket süt…  S folyamatosan vicceket meséltél, amíg nem nevettem.  Elővetted a bicskád, s megszületett ez a faragvány. "Kata, ha 20 év múlva nem lesz fiúd, én leszek az…" Mondtad… Tudtam, egy percig sem gondoltad komolyan, de azon a késő délután rengeteget adtál nekem…

-             -   Én??! Nem adtam semmit…

-          -  De. Adtál… Önbecsülést! Azt kaptam akkor, ami nekem akkor hiányzott. Sosem felejtettem  el, amit tettél. Akkor sem, mikor már lefogytam, a szemem megműtötték, s a fogszabályzót is eldobhattam… Később, mikor hétvégi házat kerestünk én ragaszkodtam, hogy ezt vegyük meg. A fa miatt, meg amit jelent a mai napig nekem. De ez legyen a mi titkunk továbbra is! – Tétovázott, hogy folytassa –e. Aztán csak belevágott.

     - Hallottam, mikor valószínűleg az ital hatására keseregtél, te nem tettél soha semmit, amire büszke lehetnél…  Tudd ez nem igaz… Feltehetően tettél sok apró dolgot, amit te elfeledtél, de másnak az sokat jelentett…

A házból hangok hallatszottak. Ébredeztek a vendégek. A férfi feltápászkodott felsegítette a nőt.  Elindultak a ház felé, ahonnan már szállt feléjük a kávé illata…

Ha elolvastad az írásom,

Egyáltalán nem bánom,

Ha írsz róla néhány szót,

S elmondod, hogy mit gondolsz.

 

Remélem, ellátogatsz ide újra!

S nem kell a fejem ereszteni a búnak!

Ne távozz haragosan!

Viszlát itt! Hamarosan!