A csodatévő kalap

Üdv, lelkes Olvasó! 

Engedd meg, hogy az „1foto -1video-1story” irodalmi blog bemutassa legújabb írását! Remélem, hogy ezen a héten is vagy egy kis mosolyt csalok az arcodra, vagy szórakoztat az elbeszélés, vagy elgondolkodsz az olvasottakon, vagy érdekesnek találod a leírásomat.

Kellemes időtöltést kívánok e sorok, fotók, videók között!

 

A csodatévő kalap

  Elbeszélések sorozat (2.)

 

A kép  egy  közvetlen a Tisza partján működő vendéglőben készült, ahova betértünk egy meleg őszi napon egy kis frissítőre. A tiszta kellemes környezetben igen meglepő volt a bejárati ajtó közelében ez a látvány. Ez működésbe hozta a fantáziámat, s e történet született belőle:

Elbeszélés

Abban az időben, noha városban éltünk, a közvetlen lakókörnyezetünk inkább olyan volt, mint falun láttam, mikor kimentünk a nagymamám rokonaihoz búcsúkor…  

Azaz mindenki ismerte az utca lakóit. S nemcsak köszöntek egymásnak az emberek, hanem segítették is egymást. Juli néni, például ha palacsintát sütött, noha ő is egyedül élt, vagy ötven darab finomságot készített el, ellátva az összes gyereket az utcában aki betévedt hozzá megérezve az illatot. S ha a szülőknek, nagyszülőknek dolga volt , a szomszédság vigyázott a srácokra. Környékünkön több fiú volt, mint lány. Ezért a lányok is több „fiús dolgot „ sajátítottak el, mint a fáramászás, csigagyűjtés, várépítés, kardozás, a Zorró sorozat hatására…

Gyermekkoromban szomszédunkban lakott Miska bácsi egy kis magánházban. Nagyon szerettük az öreget. Egyedül élt már régen. A felesége meghalt. Gyerekei az ország másik végébe költöztek. Unokáit is csak ritkán láthatta emiatt.  Valószínűleg  ezért szeretett velünk, kölykökkel játszani, mesélni nekünk, vagy épp ugrasztani bennünket.

Néha megengedte egyikünknek-másikunknak is, hogy elkisérjük, mikor horgászni ment a Tiszára. Mindig biciklivel ment, de sohasem ült rá, hanem tolta. A járgány hátsó ülése mögé feleszkábált csomagtartóban ott pihent egyebek között a lyukas szalmakalap is. Egyszer megkérdeztem tőle:

- Miska bácsi miért hozza magával ezt az ócska kalapot? Miért nem vesz már egy másikat?

Az öreg hunyorintott egyet, s halkan válaszolt.

- Fiam, ezt nem szabad elárulnod senkinek… Ez egy csodatévő kalap… Ha ezt a fejembe húzom mikor horgászom, akkor mindig fogok valamit… 

Azzal leült a kis háromlábú székre miután a kalapot a fejére húzta, amit szintén a „csomagtartóban” szállított le a partra… Tudtam, hogy már nem szabad beszélgetni,  nehogy a halak meghallják. S persze nagyon hamar rá is untam az egészre… 

A mögöttünk elterülő ártéri erdőt szemléltem inkább, s elképzeltem a fák mögött megbújó rablókat vagy eszembe jutott , hogy Piroskának is ilyen úton kellett megközelíteni a nagymamája házát... S minden neszben hallani véltem a farkas közeledését is… 

Miska bácsi valószínűleg jól szórakozott magában a félelmeimen, de nem világosított fel, nincs mitől tartanom. Farkasok 100km-es körzetben sincsenek…  Ugyanis így biztos lehetett benne, nem kószálok el mellőle… Aztán rám szólt:

- Ha unod magad miért jöttél ki velem horgászni?

- Hát a történetek miatt, amit mesélni tetszik, míg ideérünk, meg míg hazamegyünk. Az öreg elmosolyodott. 

Hosszú idő telt el. Miska bácsi hiába ült ott a parton  fején a lyukas kalappal. Hal nem akadt a horgára. Meg is jegyeztem:

- A csodakalap ma nem működött. Hiszen ma nem fogott semmit, Miska bácsi!

- Dehogynem, fiam. Fogtam, én! A botot! 

S hangosan nevetett, hogy sikerült beugrasztania megint, miközben csomagolta össze a felszerelést.

Sokkal később tudtam meg a „csodakalap” igazi történetét, Miska bácsi fiától… Mikor ő már elment…

Miska bácsi apjáé volt a kalap. Ez volt az öröksége. Ez az egy tárgy „élte” túl épen a háborút, mint a papától az utolsó emléktárgy.  Miska bácsi ezt hordta, mikor a háború befejeztével építkezéseken dolgozott. S egyszer szerinte ez mentette meg az életét, mikor  a szél lekapta a fejéről e fejfedőt és így ellépett onnan, ahova több emelet magasból egy cementes zsák esett. Ha nem fúj a szél, s ő ott marad… 

Ő megúszta, de a kalap egy teherautó kerekei előtt landolt, miután Miska bácsi megfordult a robajra, s megdermedt, felmérvén, milyen szerencséje is volt. A kalap nem úszta meg. A nagy 10 tonnás ZIL kilapította. Miska bácsi most már nemcsak az emlékek miatt tartotta nagy becsben. S miután viselni utcán már nem lehetett, a horgászáshoz nyomta a kobakjára.  

Azt hiszem a folyó partjára sem a halak miatt járt, hanem csak egy ürügy volt az emlékezésre. Visszagondolni azokra az időkre, amikor ő kisérte el horgászni az édesapját kisgyermekként…

A „csodakalapot „ Miska bácsi fia magával vitte. Rengeteg  dolgot dobott ki a szemétbe, de a lyukas szalmakalap ismét  új otthonra lelt…

 

Ha elolvastad az írásom,

Egyáltalán nem bánom,

Ha írsz róla néhány szót,

S elmondod, hogy mit gondolsz.

 

Remélem, ellátogatsz ide újra!

S nem kell a fejem ereszteni a búnak!

Ne távozz haragosan!

Viszlát itt! Hamarosan!