Rinya és a szörny, meg a lángok

Üdv, lelkes Olvasó! 

Engedd meg, hogy az „1foto -1video-1story” irodalmi blog bemutassa legújabb írását! Remélem, hogy ezen a héten is vagy egy kis mosolyt csalok az arcodra, vagy szórakoztat az elbeszélés, vagy elgondolkodsz az olvasottakon, vagy érdekesnek találod a leírásomat.

Kellemes időtöltést kívánok e sorok, fotók, videók között!

 

 

Rinya és a szörny, meg a lángok

 

 

  Rinya - Egy kutyus naplója  (23.)

A Vörös azt mondta, revideálnom kell az álláspontomat az öltözködés tekintetében, mert nemcsak olyan nagyszőrű kutyusok vannak, mint én, hanem léteznek olyanok is, akiket a szőrük a fagyos télen nem véd meg a hidegtől.

Tudjátok a Vörös szokott ilyeneket mondani… Revideálni… Ti tudjátok mit jelent? Hát én nem tudtam. Azt jelenti: felülvizsgálni… Mondtam is neki: „ Ember, én egy kiskutya vagyok még! Miből gondolod, hogy értem ezeket a cifra szavakat, mikor most ismerkedem a világgal? ” Azt felelte, érezzem magam kitüntetve, hogy annyira emberszámba vesz, hogy időnként megfeledkezik erről. Száz szónak is egy a vége, ha a kutyus érdekeit szolgálják a ruhák, és nem a gazdik öröme a cél, akkor az öltözködés rendben van.

A vihar néhány napos lehűlést is hozott. A Gazdi is fázott, és minket sem mert megfürdetni. Én ezt speciel egyáltalán nem bántam. Egy kis kosz a kutyus szőrében, nem zavar minket. Nem vagyunk macskák. Mi nem nyalogatjuk a bundánkat reggeltől estig. Sajnos a Gazdi nem így gondolta. Szerinte, ha a bundánk nem ragyog, akkor a házban szórjuk szét a koszt. Azt meg neki kell takarítania. Köztünk szólva nem lelkesedik ezért a tevékenységért.

Pici korunktól kezdve a Gazdi egy nyeles rojttömeggel takarított, melyet mopnak nevezett. Ezt húzogatta maga előtt. S ettől lett állítólag a tisztaság. Hát én nem láttam azt a nagy különbséget. Az viszont tény, hogy a mop a sárga tócsáinkat, melyet mi keletkeztettünk, azt eltüntette. Miért mondom ezt most el? Mert a szőrünkből kipotyogó koszt, ami állítólag anyagát tekintve főként homok, nem ezzel a moppal próbálta eltüntetni.

Elővett a lépcsőfeljáró alól egy tárgyat, melynek az egyik végét bedugta oda, amit nem szabad lepisilni, mert nem ő üt meg bennünket, hanem az áram. A másik vége egy cső volt széles fejjel. A kettő között meg egy tartály helyezkedett el, mely hasonlított a szemetes edényhez.

Leültem. Kíváncsi lettem, mi lesz ebből… S akkor felmordult egy hang. S a szörny életre kelt. Tekerőzött egyet és iszonyú hangosan morogni kezdett. Frászt kaptam. Hátra ugrottam, Majd vad ugatás közepette úgy gondoltam, megvédem magam. Visszatámadtam. Felpillantottam, s megláttam a Gazdi húzogatja oda-vissza. A mellső lábacskáim közé szaladt az, az izé. Ettől nagyon begurultam. Elkaptam. Lefogtam. S meg akartam harapni. Reméltem, a Gazdi megdicséri a bátorságomat. Sajnos, nem ez történt.

·        

 -     -  Rinya! Te bolond! Hagyd békén a pórszívót! Ha már takarítanom kell miattad megint, legalább ne akadályozz! Menj már el innen! – majd a NagyKékhez szólt. – Eddig mindig akkor pórszívóztam, mikor sétálni voltatok. Azt hittem meghúzza magát a sarokban az ijedtségtől. Erre nem számítottam, hogy nekimegy.

A NagyKék pórázt tett rám s elrángatott az utcára. Mikor már a Gazdi nem látott bennünket, megvakarta a fülem tövét, megpaskolt.

·          -  Derék, bátor kutyus vagy, Rinya! Örülök, hogy nem anyámasszony katonája vagy!

Nem tudom, mi az, az anyámasszony katonája, de úgy hangzott, mint egy dicséret. Mármint, hogy nem vagyok az.

Amikor nem tetszik a Gazdinak valami, - történetesen most épp a hideg - akkor azt nem hagyja annyiban. Most is így történt. A kazánt újraindítani kár lett volna.  (Ezt ő állította.) S ekkor kiderült, a kanapé melletti bordó álló csempehegynek, nemcsak annyi a funkciója, hogy a karácsonyfa háttereként szolgáljon… Van neve is. Kandallónak hívják. Fát raknak bele. Meggyújtják. Vörös, narancs, sárga színben világít, mint ünnepkor a gyertyák az asztalon.

Nem értettem, a Gazdi, ha fázik, miért csinál hangulatvilágítást. Közelről akartam látni a NagyKék ügyködését. De rám ripakodott, menjek onnét. Ha olvassátok a bejegyzéseimet, akkor sejthetitek, nem fogadtam szót neki. Mindig, amikor valami érdekes történik, vagy valami újat figyelhetnék meg, azt sosem szabad. Miért van ez?  Odanyomakodtam. Csak így tanulhat a kiskutya!

Hát tanultam is. Ugyanis ezeknek a lángoknak nemcsak fényük volt, hanem olyan forróság csapott meg, mint a konyhában, amikor a sütőben akartam utánanézni az ínycsiklandó husi illatának. Hátrahőköltem. Au! Au! Hát a sütőben nem voltak lángok! Hogy van ez?

A gyertya ugyanilyen távolságból, nem okozott fájdalmat, igaz annak a lángja jóval kisebb volt. Ezek szerint számít a méret. Kis kóválygó fény a gyertya tetején, kis hő. Nagy kóválygó fény a kandallóban nagy hő.  Szóval a Gazdi nem hangulatvilágítást akart, hanem a lángok melegét…

A tanúság a következő:

• ·         Az emberek sem egyformán reagálnak ugyanarra a dologra. Az egyiket bosszantja, a másikat örömmel tölti el egy adott cselekedet.

• ·         Más esetben célszerű szót fogadni, mert mint láttátok, ha nincs elég tudásunk egy dologról, pórul járhatunk…
  
  
  
  
  
  
  
  
  Ha elolvastad az írásom,
  Egyáltalán nem bánom,
  Ha írsz róla néhány szót,
  S elmondod, hogy mit gondolsz.
  
  Remélem, ellátogatsz ide újra!
  S nem kell a fejem ereszteni a búnak!
  Ne távozz haragosan!
  Viszlát itt! Hamarosan!